Szupergyerekek, eltévedt rakomány, wannabe-terminátor kiborg, fókuszálatlan forgatókönyv, idegesítő karakterek, a xenomorphok meg valahol a susnyásban bujkálnak. Nem sok jót tartogat az Alien: Föld.
Az Alien: Isolation című videójáték websorozatos adaptációja után ismét kisképernyőre költözik az Alien-univerzum. Persze nem az a meglepő, hogy ez megtörténik, hanem az, hogy miért csak most?
A Disney 2019-ben vásárolta fel a 21st Century Foxot, vele együtt pedig hozzá kerültek az Alien-jogok is,
ami a Ridley Scott-féle felemás visszatérési próbálkozások után (Prometheus, Alien: Covenant) akár még egy pozitív fejlemény is lehetett volna – persze csak akkor, ha nem ismernénk a Disney alapvető hozzáállását a karmai közé kerülő népszerű franchise-okhoz. Ez alapján pedig inkább az okozhatott pozitív meglepetést sokak számára, hogy az Alien: Romulus valahogy mégis jól sült el (vagy legalábbis jobban, mint amire számítani lehetett, köszönhetően a már a Gonosz Halott-reboottal bizonyított Fede Álvareznek). Ám, hogy ne legyenek kétségeink a Mickey Egér-konglomerátum fejőstehén-policyjét illetően, 2025 őszén meg is jött az Ailen: Föld a Disney+-ra.
2120-ban járunk (időrendileg a Covenant után és az eredeti Alien előtt). A bolygót öt nagy vállalat uralja: a Weyland-Yutani, a Prodigy, a Lynch, a Dynamic és a Threshold. Nekünk ebből a Prodigy és (természetesen) a Weyland-Yutani az érdekesek. Boy Kavalier (Samuel Blenkin) a legfiatalabb trilliárdos, a Prodigy alapítója (még maga is némileg gyereknek mondható, kevésbé intelligenciája, inkább viselkedése okán) egy új projekten dolgozik: sérült vagy rák miatt halálra ítélt gyerekek elméjét robottestekbe menti át. Ezek a testek pedig nem csupán képtelenek öregedni, de erősebbek és ügyesebbek is az emberi testnél, sőt, még a szigeten található kutatkóközpont teljes digitális állományához is hozzáférnek. Így pedig akár egyfajta istenemberekként is gondolhatnánk rájuk – persze maximum mi, nézők, ugyanis
a sorozatbeli karakterek nem keveset filozofálnak azon, hogy ők tulajdonképpen mik is. Emberek? Gépek? Valami harmadik faj?
El is nevezik őket hibrideknek. A Weyland-Yutani egyik szállítóűrhajója toronyházba csapódik a Prodigy területén, rajta ismeretlen eredetű élőlényekkel. Menteni kell az embereket, főleg mivel az első számú hibrid, Wendy (Sydney Chandler) rég nem látott bátyja, Hermit (Alex Lawther) is a bajba jutottak közé keveredik. Ez jó alkalom a gyermeklelkű, de felnőtt testű csapat számára, hogy bizonyítsák rátermettségüket, így el is indulnak a testvérmentő expedícióra. Kavalier vezérigazgató azonban, pénzt és a Weyland-Yutani megszorongatásának lehetőségét kiszimatolva, egyéb feladatokat is a szupergyerekek és segítőjük, a szintetikus Kirsh (Timothy Olyphant) nyakába varr: be kell gyűjteniük a hajón található élőlényeket.
Ami szinte azonnal feltűnt, hogy az Alien: Föld milyen mérékben merített inspirációt az animék világából (a készítők által sokat emlegetett és a sorozatban is feltűnő Pán Péter története mellett). A szupererős gyerekek szinte végtelen számú japán animációból, a test-lélek harmónia technológia általi kikezdése a Ghost in the Shellből, mindkettő egyben pedig a Neon Genesis Evangelionból lehetnek ismerősek.
Még maga a fő helyszín, a hibridkutatásokra szolgáló magánsziget is mintha egy gonosz japán gigacég eldugott főhadiszállása lenne.
Egy további izgalmas aspektus lehetett volna, hogy a sorozat meglehetősen sok érdekes és társadalmilag releváns témát pendít meg. Kezdve az Alien-filmekben egyébként is inherensen benne rejlő transzhumán gondolattal és a vállalati kapitalizmussal, folytatva az évad végén egészen halványan megjelenő zöld gondolattal (elvégre a xenomorph, még ha gyilkológép is, attól még élőlény). Majd pedig lezárva a test-lélek dualitást akár genderkérdésben is továbbgondolható felállással.
Ám csupán lehetett volna, ugyanis ezt az egész gondolati síkot, úgy ahogy van, szinte nagyítóval kell keresni (mikor ezt gépelem, fel is merül bennem a kérdés, hogy nem csak én képzeltem-e oda). Ha mégsem, akkor is arcpirító egyszerűséggel, sőt bugyután prezentálják. És ez az elsikkadt gondolatiság sajnos nagyon jól rávilágít egy sokkal nagyobb problémára, amelyen a teljes sorozat elcsúszott:
az Alien: Föld az egyik legrosszabb forgatókönyvvel bíró sorozat, amit valaha láttam.
Kezdjük talán a később szembetűnő hiányossággal, amit csak akkor rak össze az ember, ha végigér a nyolc epizódon: a sztori durván fókuszálatlan. Elkezd egy cselekményszálat, azt hisszük, hogy Die Hard-szerűen az összeomló toronyház lesz a fő helyszín, ahol majd félhomályos, összedőlő folyosókon hentelhetnek nagyokat a xenomorphok, mint az Alien: Romulus esetében. Aztán visszaváltunk a múltba, megnézzük a becsapódás előzményeit, ami egyébként teljesen irreleváns, mivel úgyis tudjuk, hogy ki az az egyetlen karakter, aki túléli. Tekintve, hogy az első epizódban kapunk egy elég vaskos foreshadowingot – mondhatnánk, hogy az az egy karakter viszont ér annyit, hogy megérje egy teljes epizódot egyedül az ő építésére szánni. Ám erről szó sincs, az évad utolsó részeiben olyannyira háttérbe szorul, hogy észre se vennénk, ha másvalaki téblábolna ott helyette. Behoznak egy vállalatok közötti játszmázós szálat is, amit totálisan a parlagon hagynak húsz perc után, ehelyett nézhetjük a főhős, Wendy – mijét is?
Merthogy a másik legnagyobb probléma a kifejtetlen és rosszul megírt karakterek, amit én egy elhibázott alkotói hozzáállásnak tudok be. Az írók nem voltak képesek megfelelő módon felépíteni a főbb szereplőket, sem pedig az őket körülvevő világot, mivel előbbit alárendelték az utóbbinak. Vagyis
a sorozatból habozás nélkül kiírnak bármilyen karaktert, ha az az univerzum és a cselekmény építéséhez nem feltétlenül szükséges.
Ez azért nagyon szomorú, mert egy sorozatról beszélünk, ahol elvileg mindenre jut idő, jobb formátumot nem lehet találni a részletek alapos kibontásához. Bölcsen kellett volna bánni a formátummal. Ez egyébként magának az Alien franchise-nak a rákfenéje, legkésőbb 1997 óta: Ellen Ripley halála anno azt eredményezte, hogy az egyedüli konstans karakter a xenomorph lett, aki – ha lerántjuk a sci-fi mázat – egyfajta slasher főgonosz. Ennek a veszélyét egyébként Jeunet-ék még érezték, ezért is hozták vissza az ikonikus főhőst a negyedik részben.
Ám a lépés idővel elkerülhetetlen lett: az Alien-franchise „slasheresítette”, vagyis „személytelenítette” magát, melyet nagyon jól láthatunk a két Alien vs Predator-részben. Ez még a későbbi érában sem tűnt el, és a megoldást a Ripley-klónok gyártásában látták (Noomi Rapace, Katherine Waterston, Cailee Spaeny), akiket mindig be lehetett lökni az aktuális történetbe, azonban tovább nem is maradtak egy-egy filmnél. Ez a némileg destruktív és önromboló filozófia pedig eléggé megette jelen sorozatunkat is, mivel itt sem volt meg az ambíció az emlékezetes karakterek megalkotásához. Ugyan
az egyértelmű főszereplő, Wendy egy érdekes figura, de nem tud megfelelő módon kibontakozni,
mivel a készítők inkább ahhoz ragaszkodtak, hogy az univerzumépítés mentén (vagyis a cselekmény és a világ alá rendelve) jelenjenek meg a karakterek. Ez pedig azt eredményezte, hogy kaptunk egy rakás ímmel-ámmal felépített figurát, akik vagy eltűnnek egyetlen epizód után, vagy csak annyiban maradnak előtérben, amennyiben a cselekmény megköveteli. Miért nem tudunk meg semmit a többi hibriddé átvedlett gyerek előéletéből? Miért egy uzsonnásdoboz-időkapszula szolgál egyedüli karakterépítő elemként az évad egyik „főgonoszát” illetően? És még lehetne sorolni. Ennek pedig a főhősök, főleg és elsősorban Wendy issza meg a levét: nála a legbántóbb, hogy nem sikerült elmélyíteni karakterfejlődését és dilemmáit, amiből van néhány, ám pont a kifejtetlenségük okán egymásra torlódnak. Így pedig
átérezhető konfliktusok helyett csupán egy katyvaszt kapunk,
amitől nem értjük, hogy most akkor egyszerűen a bátyjával akar lenni, vagy a xenomorphokat akarja felszabadítani, vagy egzisztenciális-ontológiai válságban van (nem tudja, mi is ő), vagy a hibridek kihasználását akarja beszüntetni? Akiknek egyébként jó dolguk van a létesítményben, a sorozat pedig egyáltalán nem érzékelteti, hogy áruként lennének kezelve, sőt, inkább óvodává alakítják a tudományos főhadiszállást, csak hogy nekik jó legyen.
Sajnos azon túl, hogy a sorozat karakterei kifejtetlenek, még idegesítőek is. A felnőtt testbe bújt gyereklelkek ahelyett, hogy szórakoztatóak vagy cukik lennének, inkább csak kínosak és idegőrlő őket a képernyőn látni. Ezt leszámítva pedig még logikai hülyeségekkel és inkonzisztenciákkal is sikerült bőven megszórni a szerencsétlen sorozatot: hangosan felnevettem a szelektív kamerafelvételek, a bugyuta és sablonos „horror”-szekvenciák vagy a geológia és biológia összekeverésének momentumain. Egyszóval
az Alien: Föld elég nagy és kínos fiaskó lett.
És az a legszomorúbb, hogy semmi jelét nem látni annak, hogy egy esetleges második évad során majd a készítők mindezt kijavítsák. Kár érte.
Alien: Föld (Alien: Earth), 2025. Showrunner: Noah Hawley. Rendezte: Noah Hawley, Ugla Hauksdóttir, Dana Gonzales. Szereplők: Sydney Chandler, Alex Lawther, Essie Davis, Samuel Blenkin, Babou Ceesay, Adarsh Gourav. Forgalmazza: Disney+
Az Alien: Föld a Magyar Filmadatbázison.
